Hogyan adjunk fizetést, ha a pénz nem boldogít?

Mindannyian napi rendszerességgel hozunk pénzügyi döntéseket. A szubjektív gondolkodásunk, értékítéletünk és a különböző torzításaink szemüvegén keresztül tesszük mindezt, így nem meglepő, hogy gyakran hibázunk. Nem túl gyakran fordul elő, hogy valaki matematikai, statisztikai döntésekre alapozva költené a pénzét. Sokkal gyakoribb az, hogy a kétszeresét is kifizetjük egy termék árának egy bizonyos szín miatt vagy egy ismert márka miatt.

A boldogság képlete

Vitathatatlan, hogy a pénz fontos szerepet játszik legtöbbünk életében. Azt viszont nehéz meghatározni, hogy mennyi pénz kell ahhoz, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben. „A pénz nem boldogít” – halljuk gyakran, mégis, ha nincs belőle elég, az számos konfliktus forrása lehet. 
Honnan tudjuk, hogy elég pénzünk van-e? Abraham Maslow amerikai pszichológus szerint a pénz inkább boldogtalanságot okoz, mintsem boldogságot. Mindezt abban az értelemben, hogy ha nincs elég, akkor elégedetlenek leszünk, ha viszont több van, mint amennyi elég lenne, nem leszünk épp annyival boldogabbak. Arra használjuk csupán, hogy kielégítsük vele az általános fiziológiai szükségleteinket, de amint ez megtörténik, már nem tud ugyanakkora mértékben a kedvünkre tenni. Milyen egyszerű is lenne, ha ilyen könnyen mérhető, számszerűsíthető lenne az emberek elégedettsége.
Mi a helyzet azzal, amit a pénzen vehetünk? Számos ember kezd vásárlás terápiába, amikor valamilyen problémája van. Ez azonban ugyanúgy működik, ahogyan más addiktív tevékenységek is, mint például a szerencsejáték. Rövid távon kielégítenek, azonban amint elmúlik a pillanatnyi öröm, már rohanunk is, hogy újra lehúzzuk a hitelkártyánkat, hiszen nem tud nekünk hosszú távon örömöt okozni. Sőt, akárcsak más függőségek esetében, egyre többet és egyre drágábban szeretnénk. Anyagi forrásaink azonban végesek.

Fejben dől el

Az agyunk gyakran becsap minket. Épp ahogyan a képfeldolgozás esetében, a pénzügyi döntések során is előfordul, hogy olyan szabályszerűségekre, jellemzőkre támaszkodunk, melyeket magunk kreáltunk. Az esetek többségében mindez azért van, mert gyorsan kell döntést hoznunk, vagy mert nincs elég információnk. 

Az egyik legegyszerűbb döntési módszer, melyet a hétköznapokban alkalmazunk, a felismerési heurisztika. Azaz azokat a termékeket választjuk szívesebben, amelyekkel már valaha, valahol találkoztunk. Mit jelent ez a gyakorlatban? Ha a boltban állok és tengernyi mosószer közül választhatok, szívesebben fogom azt betenni a kosaramba, amelyiket már láttam. Épp ezért fontos a reklámozás. Lehetőségünk van megismerni egy terméket, amelyet még soha nem próbáltunk, s így biztonságosabbnak érezzük a megvásárlását a későbbiekben, hiszen korábban már találkoztunk vele.
Egy másik népszerű hiba az, hogy szeretnénk kiszámíthatóvá tenni még a véletlent is. Pusztán szeretjük elhinni, hogy az események nem függetlenek egymástól. Így ugyanis abban a hitben tudjuk ringatni magunkat, hogy van valamiféle kontrollunk a helyzet felett. Amennyiben azonban racionálisan tekintünk a szerencsejátékra, észrevehetjük, hogy a játékok függetlenek egymástól, így nem is tudjuk a kimenetelüket megjósolni.
A pénzügyi döntéseinket meghatározza a korunk is, illetve a személyiségünk, a beállítottságunk. Gondoljunk csak bele, hogy fiatal korunkban, az összekuporgatott zsebpénzünkből vagy a csekély keresetünkből mennyi élményt tudtunk magunknak szerezni. Akkor még kevésbé fontolta meg az ember a pénzügyi döntéseit, a lényeg az volt, hogy közben jól szórakozzunk. Idősebb fejjel ugyanakkor minden kiadást jól átgondolunk, azokat pedig különösen, amelyek nem járnak mérhető haszonnal, „csak” jókedvünk lesz tőlük. Ugyanakkor értetlenkedve nézünk az idősebbekre, akik még jobban a fogukhoz verik a garast. Mi változott bennünk a kor múlásával? Egyre kevésbé értékeljük fel a szórakozást a munkával szemben, s így arányosan egyre kevesebbet is áldozunk rá.

Mennyi legyen az annyi?

Amíg nem tartjuk elégnek a havi betevőnket, addig jelentős mértékben tudja csökkenteni a motivációnkat, hiszen elégedetlenek leszünk a hiánya miatt. 

Az elkötelezettségünket hosszú távon olyan tényezők tudják fenntartani, mint a jó munkakörnyezet, az önmegvalósítás vagy a személyiségünknek megfelelő, mégis kihívást jelentő munka.

Hogyan is írható fel tehát a bérezés és a motiváció kapcsolata? A fizetésünk növekedésével egyidejűleg csökken az elégedetlenségünk (igen, ez valóban nem elírás, mivel nem az elégedettségünk nő ilyenkor), azaz a szubjektív mérlegünkön csak elkezd egyensúlyba kerülni az elvégzett tevékenység értéke és a pénzbeli jutalom nagysága. Ez azonban egy bizonyos összeget követően eléri a platót, azaz hiába nő a fizetés mértéke, a motivációnk közel sem fog ezzel egyenes arányban nőni.
Felmerül a kérdés tehát: mi alapján érdemes fizetést adni? Az egyik leggyakoribb megoldás az idő alapú elszámolás, azaz azért jutalmazzuk a munkavállalót, mert idejét áldozza arra, hogy dolgozzon. Mindez azt az üzenetet közvetíti, hogy nem a munkája minőségét honoráljuk, hanem azt, hogy rávette magát reggel, hogy felkeljen, cipőt húzzon és bejöjjön dolgozni. Miért is szeretnénk így bármit gyorsan elvégezni? Hiszen elméletben annál több lesz a fizetésünk ebben az esetben, minél tovább tudjuk húzni ugyanazt a munkát. Az idő alapú elszámolás tehát legtöbbször a mennyiség (és gyakran a minőség) rovására megy.
Ha előre meghatározott jutalomért dolgozunk, az valamiféle megnyugvást jelent, hiszen bármikor meg tudjuk mondani, hogy mennyivel lesz „súlyosabb” a bankszámlánk a következő hónapban. Ez azonban lefordítva azt jelentheti, hogy bármit is teszek, megkapom ezt az összeget. Így elkezdhetem azon törni a fejemet, hogy hogyan tudnám a lehető legkevesebb munkával eltölteni a munkaidőmet, hiszen úgyis megkapom majd a szerződésemben foglalt fizetésem. 

A leírt két hatás azonban akkor lép csak életbe, ha nem azon kell törnöm a fejemet, hogy miből lesz meg a havi betevőm. Azaz olyankor, ha már nem a boldogtalanságom a tét, hanem a boldogságom.

Hasonló a helyzet a fizetésemelések tekintetében is. Itt sem a számok diktálnak elsősorban, hanem a szubjektív mércénk. Ha akkora a fizetésemelésünk, hogy attól nem változnak meg az életkörülményeink, legfeljebb kettővel többször tudunk egy hónapban gyorsétteremben étkezni, akkor nem tekinthető motivátornak. Kutatások szerint az emelésnek legalább 5-7 százalékosnak kell lennie ahhoz, hogy valóban képesek legyünk értékelni.
Ahogyan az már lenni szokott, szeretjük magunkat másokhoz mérni a fizetés tekintetében is. Ilyenkor két szempontot veszünk figyelembe: az egyik az, hogy máshol mennyit fizetnek ugyanezért a munkáért, illetve, hogy mennyire igazságosan osztják el a javakat. Ha nagy az egyenlőtlenség, az mindig feszültséget generál. Az pedig különösen, ha két személy hasonló munkát végez, hasonló színvonalon, s mégsem egyformán honorálják őket. Ebben az esetben ugyanis konkrétan mérhető az elvégzett munka és a pénzbeli jutalom is, hiszen a befektetett energia nagyjából azonos, a kapott összegben mégis különbség mutatkozik, tehát a sérelem jogosnak tekinthető.

Pénzt vagy életet

Úgy tartják, az idő pénz, s valóban sok múlhat azon, hogy hogyan töltjük el az időnket. Gyakran magyarázzák a diplomások magasabb fizetését például azzal, hogy ők éveket fektettek a tanulásba, s ez az idő az, melyet a jövőben magasabb bérrel honorálnak nekik. De vajon fordítva is igaz a feltevés? Ha sok pénzünk van, akkor időnk is több lesz? Sajnos erre a kérdésre már ritkán igen a válasz. Ha a gazdag, sikeres emberekre gondolunk, akkor leginkább rohanva tudjuk őket elképzelni egy naptárral a kezükben, ami reggeltől estig tele van írva megbeszélések időpontjaival.

Természetesen mindannyian arra törekszünk, hogy minél többet keressünk, mivel egyfajta nyugalmat, megkönnyebbülést, szabadságot várunk a gazdagságtól. 

Mi, gyarló emberek azonban ritkán tudunk megálljt parancsolni magunknak akkor, ha meredeken felfelé ível a karrierünk. Ilyenkor az életünknek ebből a szegmenséből sok pozitív megerősítést kapunk (előléptetés, pozitív feedbackek, fizetésemelés stb.), így elkezdünk fokozottan erre az aspektusra koncentrálni. Egyre gyűlik a pénz a számlánkon, viszont egyre inkább elfelejtjük elkölteni azt. A fiatalkori álmaink megvalósítását egyre kevésbé tartjuk fontosnak, hiszen már valóban érezzük azt, hogy mennyit is kellett egy-egy nagyobb összegért dolgozni. S épp azt vonjuk meg magunktól, amiért az egészet elkezdtük: a lehetőségeket. Hiszen ahogyan a cikk elején is írtuk, a pénz legfőbb funkciója, hogy eszközként szolgáljon, amelynek a segítségével utazhatunk, szórakozhatunk és megvehetünk bármit.

Danka Bianka